Rideg Sándor indul a bakterház

Különös életű magyar író. Különös, az bizonyos. Rideg Sándor a becsületes neve, és nyugodtan állítható, a szó klasszikus értelmében veendő "egykönyves" író mintapéldánya. Senkinek, de még a nagyon olvasó olvasónak se jut eszébe Rideg Sándor nevéről más, mint az Indul a bakterház. 
   Ami nem csoda. Olyan korban élt, olyan kor jutott szegény Rideg Sándornak, amit a kezdetektől az erőszak, a folytatásban a hazugság tartott össze. Az író mozgás-, és tánctere szinte nulla. Hatvan körül jár, amikor az ország a maga hatvanas éveit éli összeölelkezve Aczéllal és a három T-vel, hatvan felé a hagyományos szerkezetű íróélet arról szólna, hogy korábbi anyagait, regényeit, novellásköteteit szerkesztgeti, kiadatja újra, ha nagyon éhes az írásra, emlékiratait körmöli, de Ridegnek és az országnak erre semmi esélye. A példák azt mutatják, Karinthy Ferenc, de a színész Gábor Miklós naplói is kerülik a mindennapok latrinabűzét, a manapság piacra kerülő néprajzos-politikus Ortutay-napló pedig olyan magasságból szemléli a világot, mintha latrinák nem léteznének a negyvenes-ötvenes évek Magyarországán.
   *
   Már tegnap délután megírhattam volna Rideg Sándort, azt nem is mondom, hogy nyolcadika óta tologatom (45 éve halt meg február nyolcadikán), közben előkerestem néhány könyvét, hogy belekóstoljak, vizsgálat alá vegyem, jól emlékszem-e, hogy látható karakterek, lakható helyszínek, és korrajz humorral, humorral és még némi humorral. Így van. Újraolvastam a bakterházat, pedig nem egyszer, tán tízszer megtörtént korábban. Egyetlen hosszú busz-út könyve. Mégis manapság ritkán bekövetkező merényletet követett el Rideg Sándor. Megszüntette az időt, a nem mellékes kötelezettségeket, végigolvastatta magát újra. 
   Hogy miképpen jutott odáig, hogy haláláig, hatvanhárom éves koráig egykönyves író maradt, erre talán magyarázatot ad életútja.
   Pusztán nő fel, cselédgyerekként, csikósként. 
   Tizenhat évesen vöröskatona. Később gyári munkás, vasutas, pékmester segéd. 
   Huszonkét évesen oszlopos tag a korabeli Munkáspártban, harcos munkásmozgalmár, s mint ilyet, a Horthy-rendőrség szemmel tartja. Nyilván, hogy szemmel, az ellenségre kötelező figyelni. 
   Íróként (Zilahy Lajos közvetítésével) a Népszavában, a Korunkban, a Magyarországban és a Hídban jelentkezik. Első regényét, a bakterházat 1939-ben a Népszava közli folytatásokban. Harminchat éves ekkor. A korábbi harmincöt elment a pusztán, a munkásmozgalomban, a szakszervezetekben, az illegális nyomda megszervezésében (emlékszünk a Demszky-Orosz duó titkos dunabogdányi szamizdat-nyomdájára a nyolcvanas évekből, az se volt sétagalopp), az illegális nyomda életveszély háborús viszonyok között.
   1943-ban a bakterház megjelenik könyv formában, a szakma tehetséges népi íróként köszönti Rideg Sándort. De nem az, nem népi író. A titulusra ráül Németh László, Illyés Gyula, és a kör, amelynek két pólusát ők jelentik. Rideg számára nincs hely. Nem is lehet négy elemijével, csikóstudományával. 
   A felszabadulás bevágja a kaput úgy Rideg Sándor, mint ezer és ezer harcos antifasiszta, illegális kommunista, derűsen internacionalista kisgazda és szociáldemokrata előtt. A harcos cselédgyerek, aki végigküzdötte életét az eszme nevében, úgy jár, mint a mesehős, aki a világnagy szederfa csúcsába vágyik feljutni, de a világnagy szederfa rádől, ágaival gúzsba köti, nincs tovább álomvilág. A kommunizmus rózsaszín illúziója, álma a földön fekszik, egy szinten a büdöslábú kisemberrel. Ami tárgyiasul, értéktelenedik is azonnal. 
   Rideg persze nem hülye, ha már úgy történt, ahogy, nem rakja nyakára a hurkot önként és dalolva. Mindent elvégez, mindent elvállal, amivel a hatalom megbízza. Katonatiszt egy időben. Ő is, mint mindenki, akinek kötelező, írja termelési regényeit (Örkény is írja, Németh László nemkülönben a termelési drámát 1961-ben(!), Utazás címmel).
   Jönnek az önéletírások (Tűzpróba, Sámson), nem árthat, ha a cselédfiú a kommunizmus építésének adott szakaszában elmondja, milyen a cselédfiú élete az átkosban, hogy az is megtudja, aki nem tudta volna addig, és jöttek a mesék. A fél kortárs irodalom, akinek nem ízlett a termelési regény műfaja, mesét írt, meseverset, Dörmögő Dömötört, fordított mesét, mesedrámát, meseesszét, abból nem lehet baj. Magyarországot az egy főre jutó mesekvóta mértéke tartotta levegőben a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig. 
   Hogy ez így rendben van-é, hogy sok kötete megjelenik, de egyetlen élvezhető, többször elolvasható regény, nem tudhatni. Megesik íróval, hogy egy árva regény, mit regény, egyetlen kósza sor sem éli túl az alkotót ötvennégy évvel. Tán a legjobb, ha az jut eszünkbe, ami maradó, ami élve maradt, és nem keverjük bele a mindent mérgező politikát: az idióta Szabó bakter, az idióta banya, és Bendegúz, a tehénpásztor-mindenes kisgyerek monológja. A szatíra éle. A lehetőség, az egérút, amivel Közép-Európa ránk szabott aktuális elmebaja túlélhető. Ha túlélhető.

Onagy Zoltán